Száll-száll a sóhaj, a testetlen, a könnyű, sodorja magával a mogyorónyi könnyeket, a tévedéseket, a céltalan merengést, a gyerekkort. Nagy haja kibomlik, eltűnnek a Boriska-copfok, egyetlen varkocsba fonja a haját, ahogy annyiszor szerette volna, fényes, hosszú fürtjei villognak. Ám ahogy kilép, és szembe kerül apával, apa mégis a régi Boriskát látja, azt a hajdanit, pedig annak sose volt ilyen kék ruhája, tűsarkú cipő sem volt a lábán, és sose hordta szőke haját ilyen gyönyörű, egyetlen fonatban. De azért ő az, akár milyen ruha is van rajta, akárhogy is fésülködik: édes nyugalma, szelíd szeretete, biztonság… /Szabó Magda: Születésnap/

-          Nem tudom biztosan. Erre nincs határozott válasz. Magadnak kell megtalálnod a módját. Néha megpróbálom kiradírozni magamat. Elképzelek egy nagy, puha, rózsaszín radírt, ide-oda megy, ide-oda, lent kezdi, a lábujjaimnál, ide-oda, ide-oda, és- puff!- már el is tűntek a lábujjaim. Aztán a lábfejem, a bokám. De ez még könnyű. A nehéz része, ha az érzékeimet kell kiradírozni- szememet, fülemet, orromat, nyelvemet. És legeslegutoljára az agyamat. Gondolataimat, emlékeimet, minden hangot, ami a fejemben szól. Ez a legnehezebb. Kiradírozni a gondolataimat. – Picit elnevette magát. – A tökfejemet. Aztán, ha jól dolgoztam, ott állok kiradírozva. Eltűntem. Semmi vagyok. És a világ szabadon ömölhet belém, mint a víz egy üres tálba.

-          És?

-          És… Akkor látok. Hallok. De nem a szememmel, fülemmel. Nem vagyok már kívül a világon, és nem vagyok egészen benne. Az a helyzet, hogy már nincs semmi különbség köztem és a világmindenség között. Eltűnt a határ. Egyek vagyunk, a világmindenség meg én. Kő vagyok, kaktusztüske vagyok. Eső vagyok. – Álmatagon elmosolyodott. – Ezt szeretem a legjobban. Ha eső vagyok. /Jerry Spinelli: Stargirl/

-          Ugye, finom volt? Később még kapsz belőle. Nem tudom,mit ettél és ittál, és nem akarom, hogy a hirtelen megevett túl sok tápláló étel megfeküdje a gyomrodat. – Megint elsimította szőke hajfürtöket. – Szegénykém. Nem beszélsz túl sokat. De nekem így is jó. Ha úgy érzed, hogy hallgatnod kell, hallgass. Én is ilyen vagyok. Észrevettem,hogy a legtöbb ember túl sokat beszél, és nem mond semmit. Különösen a felnőttek, amikor gyerekekkel beszélnek. Mintha élveznék, hogy beszélnek, de nem neked. Azt akarják, hogy folyton rájuk figyelj, de ők nem akarnak rád figyelni. Azt hiszem, ez nagy butaság. Azért, mert kicsi vagy, nem biztos, hogy nincs fontos mondanivalód. – Félretette a csészét, és egy ruhadarabbal letörölte a kakaófoltos állat. /Alan Dean Foster: A bolygó neve halál/

-          Nem hallottad véletlenül, amit Granger kisasszony kiabált, Hagrid?

   Hermione kissé elpirult. Dumbledore jóindulatúan rámosolygott, és így folytatta:

-          Hermione, Harry és Ron továbbra is igényt tartanak a társaságodra – én legalábbis erre következtetek abból, hogy kis híján rád törték az ajtót.

-          Hát persze, hogy szeretünk! – szólt szenvedélyesen Harry. – Csak nem gondolod, hogy bármi, amit az az álnok kígyó… Bocsánat, igazgató úr – tette hozzá gyorsan, Dumbledore-ra sandítva.

-          Sajnos átmeneti hallászavarban szenvedek, Harry. –

Dumbledore hüvelykujjával malmozott, és a plafont nézegette.

-          öh… értem – motyogta bambán Harry, majd ujra Hagridhoz fordult. – Szóval, Hagrid, minket nem érdekel, mit írt rólad az a … nő.

A vadőr fényes fekete szeméből két kövér könnycsepp csordult ki, s indult el tétován a szakállerdő felé. /J.K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege/