Mit ér a Nap, ha nem süt melegen?

Mit ér a Szív, ha nincs benne szerelem?

Mit ér az Éj, ha nincsenek csillagok?

Mit érek én, ha a Tied nem vagyok?

Szeretnék Szeretni Szerelmet Szerezni

Szerelmes Szívemet Szívedhez Szegezni

Szóljál Szaporán Szívemnek Szerelme

Szerelmes Szívemnek Szívedet Szeretni

Szabad-e?

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,

  Ha a merengés alkonyában

  Szép szemeidnek esti-csillagát

  Bámulva nézik szemeim,

  Miként ha most látnák először...

  E csillagot,

  Amelynek mindenik sugára

  A szerelemnek egy patakja,

  Mely lelkem tengerébe foly --

  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,

  Ha rám röpíted

  Tekinteted,

  Ezt a szelíd galambot,

  Amelynek minden tolla

  A békeség egy olajága,

  S amelynek érintése oly jó!

  Mert lágyabb a selyemnél

  S a bölcső vánkosánál --

  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,

  He megzendűlnek hangjaid,

  E hangok, melyeket ha hallanának,

  A száraz téli fák,

  Zöld lombokat bocsátanának,

  Azt gondolván,

  Hogy itt már a tavasz,

  Az ő régen várt megváltójok,

  Mert énekel a csalogány --

  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek,

  Ha ajkaimhoz ér

  Ajkadnak lángoló rubintköve,

  S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

  Mint hajnaltól a nappal és az éj,

  S eltűn előlem a világ,

  Eltűn előlem az idő,

  S minden rejtélyes üdvességeit

  Árasztja rám az örökkévalóság --

  Minek nevezzelek?

  Minek nevezzelek?

  Boldogságomnak édesanyja,

  Egy égbe-rontott képzelet

  Tündérleánya,

  Legvakmerőbb reményimet

  Megszégyenítő ragyogó valóság,

  Lelkemnek egyedűli,

  De egy világnál többet érő kincse,

  Édes szép ifju hitvesem,

  Minek nevezzelek?

Csokonai Vitéz Mihály
 
                           A reményhez
 
 
 
Földiekkel játszó 
  Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
  Csalfa, vak 'Remény!'
Kit teremt magának
  A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
  Bókol úntalan. -
Síma száddal mit kecsegtetsz?
  Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
  Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
  Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
  Mégis megcsalál.
 
 
Kertem nárcisokkal
  Végig ültetéd;
Csörgő patakokkal
  Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
  Szórtad a tavaszt,
S égi boldogsággal
  Fűszerezted azt
Gondolatim minden reggel,
  Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
  Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem 
  Örömimnek még:
LILLA szívét kértem;
  S megadá az Ég.
 
 
Jaj, de friss rózsáim
  Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
  Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
  Téli búra vált;
Régi jó világom
  Méltatlanra szállt.
Ó! csak LILLÁT hagytad volna,
  Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
  Gyászos énekem.
Karja köztt a búkat
  Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
  Nem irígyleném.
 
 
Hagyj el, ó, Reménység!
  Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
  Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
  Volt erőm elhágy,
Fáradtt lelkem égbe,
  Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen, 
  A mező kisűltt,
A zengő liget kietlen,
  A nap éjre dűlt. -
Bájoló, lágy trillák!
  Tarka képzetek!
Kedv! 'Remények!' LILLÁK! -
  Isten véletek!!
                          
Petőfi Sándor: Szeptember végén
 
  Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
  Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
  De látod amottan a téli világot?
  Már hó takará el a bérci tetőt.
  Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
  S még benne virít az egész kikelet,
  De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,
  A tél dere már megüté fejemet.
 
  Elhull a virág, eliramlik az élet..
  Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
  Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
  Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
  Oh mondd; ha előbb halok el, tetemimre
  Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
  S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
  Hogy elhagyod érte az én nevemet?
 
  Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
  Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
  Én feljövök érte a síri világbol
  Az éj közepén, s oda leviszem azt,
  Letörleni véle könyűimet érted,
  Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
  S e szív sebeit bekötözni, ki téged
  Még akkor is, ott is, örökre szeret!
 
                        
SZERENÁD


Ha eljut hozzád e néhány sor, 
ne ijedj meg:
csak valaki rád gondol,
teste-lelke érted remeg.

Ha eljutna hozzád e néhány sor,
mint helyettem beszélő, árva szerenád,
tudatná: számtalanszor
ismétlem neved, mint csodatévő, drága imát.

Ha eljutott hozzád e néhány sor,
elzokogják a bús szavak,
hogy legyek a világon bárhol:
úgy, de úgy akarlak!
                          
Vajda János – A vaáli erdőben 
 
Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;

Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...
Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...

Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...

És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...

S ismeretlen sírgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni... 
                             
József Attila: Születésnapomra
Harminckét éves lettem én --
meglepetés e költemény 
csecse 
becse: 
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten 
magam 
magam. 
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt. 
Az ám, 
Hazám! 
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató 
szegény 
legény. 
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem 
fura 
ura. 
Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért, 
a hont 
kivont 
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem 
hevét 
s nevét: 
"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén" -- 
gagyog 
s ragyog. 
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul, 
sekély 
e kéj -- 
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon 
taní- 
tani!