József Attila

Homály borult az erdőre...

Homály borult az erdőre,

A csend susog ki belőle.

Denevér száll, szól a kuvik,

Lassan a hold előbuvik.

Idő múlik, felhők jőnek,

Egyenesen az erdőnek.

Ott megállnak, némán várnak:

Áldást adnak a határnak.

Majd legyőzi őket a hold:

Tolvaj éjbe fénykévét told.

De lassanként sápad fénye:

Futtatja a nap fölénye.

Tülköl a gyár, szól a madár:

"Talpon legyen mindenki már!"

Hol van az éj? A multé lett:

Ujra itt van, él az élet.

József Attila

Összetört szívem...

Összetört szívem bús kesergője

Csókot kért tőled, néma halott,

Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,

Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.

Oh! ha leszállnál a magas égből

S lelkem akarnád vídítani,

Könnyem, mely most hull sűrűn szememből,

Nem volna tovább mért ontani.

Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel

Földi posványság csápjaibul,

Várlak epedve, kedvesem! jöjj el!

Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.

Összetört szívem bús kesergője

Csókot kér tőled, néma halott.

Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle,

Nem kellesz nékem, oh! átkozott!

József Attila

                                                 Amióta...

Amióta megláttalak,

Szebben süt a nap le rám

És azóta százszor szebben

Dalol a kis csalogány.

Csak a piros ajkad néma

S mosoly rajta nem fakad,

Saját magam árnya vagyok,

Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,

Illatosabb a mező

És azóta tövis nélkül

Áll a büszke rózsatő.

Csak a lelked lett fagyosabb,

Csak a szíved lett büszke,

S szerelmemtől lobbant lángra

A kétségb'esés üszke.

Amióta megláttalak,

Örök tavasz ég virul

És azóta kis madarat

Kis leány nem tart rabul.

Csak te tartasz foglyul engem

S csak a szívem csupa seb;

A neveddel ajkaimon

Halok meg! - úgy édesebb.